Fotós Vándor

Krisztina Kiss Photography

Krisztina Kiss Photography

MESE AZ IGAZSÁGTÉTELRŐL AVAGY A HÉT SZAMURÁJ

Örkény Színház, fotóspróba 2015. október 28.

2015. november 09. - Krisztina Kiss Photography

Akira Kurosawa, Hideo Oguni, Shinobu Hashimoto A hét szamuráj című forgatókönyve motívumai alapján, valamint Tábori Zoltán Cigány rulett című riportkönyve felhasználásával írta:Mikó Csaba és Gáspár Ildikó

Szereplők: Baksa Imre mv.,Debreczeny Csaba, Ficza István, Jankovics Péter mv., Jéger Zsombor eh., Kerekes Viktória, Kókai Tünde eh., Novkov Máté eh., Pogány Judit, Takács Nóra Diána, Terhes Sándor mv., Znamenák István

Rendező: Polgár Csaba

Egy világtól elzárt kis faluban ismeretlenek megölnek egy nőt és egy gyereket. A rendőrség tehetetlen, nincs indíték, nincs nyom. A parasztok félnek, mert senki sem védi meg őket. Meneküljenek? Maradjanak? Ki segít rajtuk, és mi az ára a túlélésnek? 

Mikó Csaba és Gáspár Ildikó szövegkönyve a klasszikus Kurosawa-film apropóján kettős tükörbe helyezi a hét szamuráj alaptörténetét. Az előadás formai és gondolati kísérlet, amely a mese és a dokumentumszínház eszközeivel keres kapcsolódási pontot mítosz és valóság között.

untitled_shoot520151028-16.jpg

untitled_shoot520151028-18.jpg

untitled_shoot520151028-41.jpg

untitled_shoot520151028-22.jpg

untitled_shoot520151028-57.jpg

untitled_shoot520151028-87.jpg

untitled_shoot520151028-102.jpg

untitled_shoot520151028-71.jpg

untitled_shoot520151028-118.jpg

untitled_shoot520151028-112.jpg

untitled_shoot520151028-119.jpg

untitled_shoot520151028-125.jpg

untitled_shoot520151028-169.jpg

untitled_shoot520151028-203.jpg

untitled_shoot520151028-201.jpg

Ősz Szerbiában

Gyönyörű látvány tárul elénk, ha nyomon követjük a Dunát a Vaskapu mentén a Djerdap Nemzeti Parkban. A hatalmas sziklák között kanyargó felduzzasztott víztömeg, az őszbe forduló növényzet színkavalkádja remek téma a hajnali fényekre vadászó fotósnak.Ha a ködpára felszáll, s rózsaszínbe borul a táj, a fényképész elcsendesedik az állványa mellett, a legmegfelelőbb pillanatra vár, s nem érzi magát többé magányosnak. Ezek az élmények ellensúlyozzák azt a lehangoltságot, amelyet a szerb falvak közötti autókázás okoz. Az úttalan utak, az éhező kóbor kutyák, az igénytelen, roskadozó házak, az út menti és a folyókba hordott szemétkupacok hervasztó képet festenek a térségről. Így aztán legjobb, ha az ember minél hamarabb a természet felé veszi az irányt, abban ugyanis nem csalódik.

img_0589.jpg

img_0580.jpg

img_0707.jpg

img_0720.jpg

serbia-tara120151021-14.jpg

 Ha Szerbia keleti részéről átvergődjük magunkat nyugatra a montenegrói határhoz, a Tara Nemzeti Park 1200 méter magas hegyeiben találjuk magunkat. Itt aztán élvezhetjük a civilizációtól távol lévő, érintetlen környezetet. Se térerő, se telefon, se internet nincs, csak vadállatok és a rájuk vadászó simabőrűek zavarhatják meg az idillt. A Tara-hegységben kanyargó Drina folyó völgye megannyi szépséget rejteget. A sűrű erdő mélye, a hajnali párából előbukkanó napsugár, a folyó közepén sziklára épült házikó, a Rača patak vízeséseinek csobogása jól bevésődik az emlékezetbe, és a kamera memóriakártyájára.

serbia-tara220151023-81.jpg

serbia-tara120151022-23.jpg

serbia-tara120151021-27.jpg

serbia-tara120151021-66.jpg

serbia-tara220151024-59.jpg

serbia-tara320151024.jpg

serbia-tara220151024-13.jpg

serbia-tara220151024-36.jpg

serbia-tara220151023-226.jpg

serbia-tara320151024-317.jpg

serbia-tara320151024-400.jpg
serbia-tara320151024-163.jpg

serbia-tara320151025-40.jpg

serbia-tara320151024-124.jpg

serbia-tara320151025-17.jpg

Portugália kopottas bája

Az egyik legjobb dolog, ami az emberrel történhet, hogyha Portugáliába utazhat. Először csak Lisszabon volt tervbe véve, aztán ahogy két barátnőm is csatlakozott, kitágult a kör, hogy bizony autót kell bérelni, s látni kell Észak- és Dél-Portugáliát is. S mindezt tíz nap alatt, ha lehetséges. 

1. nap

Az esti órákban landolt a gépünk Lisszabon repterén. Nem kellett sok idő, hogy elbuszozzunk a szállásunkra, amely csak épp annyira volt komfortos, hogy egy éjszakát eltöltsünk benne. A szobából áttetsző üveggel leválasztott vizesblokk meglepődésünk és derültségünk tárgya lett. A hangszigetelés és szagelszívás teljes hiánya révén hamar összekovácsolódtunk, s reggel amint lehetett el is hagytuk a helyszínt, amely az autóbérlő cégtől praktikusan egy saroknyira volt.

2. nap

Egy narancssárga színű Renault Capture-ben jól elhelyezkedtünk, s nekivágtunk az ország felfedezésének. Első megálló Ericeira falucskában volt, ahol többnyire kék-fehér házikók által határolt utcácskákon sétálgattunk, és a déli napsütésben jólesett belegyalogolni a hűs óceánba, amely hatalmas hullámokkal nyaldosta lábainkat. Péniche félszigeten tettünk egy kitérőt, s itt is megcsodáltuk a tajtékzó kékséget. Terveink szerint Óbidos városát is útba ejtettük volna, ám sajnos nem fért bele az időnkbe. Így is késő este volt már, amikor megérkeztünk Portóba, s megtaláltuk a szállásunkat, amely a város központjában, a Douro folyó partjától nem messze helyezkedett el. 

 

3. nap

Porto, Egy kiadós alvás és reggeli után nyakunkba vettük a fényképezőgépet és a várost. A Clérigos toronyból (Torres des Clerigos) a 225 lépcső laza leküzdése után pazar látvány tárult elénk annak ellenére, hogy kissé beborult az ég. Lejutva gondoltuk, hogy megkóstoljuk a portóiak kávéját, s beültünk egy éppen nyitva lévő kávézóba. Vasárnap lévén nemcsak a boltok, de az éttermek és a kávézók nagy része is zárva tart, így sokáig kellett keresgélni. A legnagyobb csalódásunkra a capuccino porból készült, s mikor ezt szóvá tettük, azt a választ kaptuk, hogy ez Portugália-szerte így készül. Ezt nem akartuk elhinni, s szerencsére a következő kávézásoknál ez az állítást megdőlt. Sétánk során kirakodó vásárokat, kézműves árusokat fedeztünk fel az utcákon, sokan árulták portékáikat. A folyóparton egy magyar fiúval is találkoztunk, aki a Portóról készült fotóit egy padon árulta anélkül, hogy ezért helypénzt kellene fizetnie. A pályaudvar (São Bento Porto) aulájának belső falán a kék-fehér mintás csempékkel ábrázolt történelmi jelenetek különleges hangulatot árasztanak, csakúgy, mint az a sok, színes csempével (azulejo) díszített házfal, amelytől annyira egyedi ez az ország. Az I. Lajos hídon (Ponte D. Luis I) való átkelés minden ide látogató turistának kötelező. Innen gyönyörű a rálátás a városra. Jól megérdemelt késői ebédünket a Duoro partján egy forgalmas, de remek ételeket felszolgáló, kellemes, teraszos étteremben fogyasztottuk el. Később az óceán felől szürke köd ereszkedett a városra, amely permetszerű esőt hozott. Nem áztunk el, esernyő se kellett, csak kicsit nyirkos lett a felső ruházat. Kis pihenés után egy hangulatos bárban portói borokat kóstolgatva, s egy gitáros fiú karcos énekét hallgatva, jókedvűen zártuk a napot.

4. nap

A Livraria Lello megtekintésével kezdtük a napot. A kicsi könyvesbolt amellett, hogy a világ egyik legszebb könyvesboltjaként van nyilvántartva, arról is híres, hogy itt forgatták a Harry Potter egyik jelenetét. Az 1869-ben megnyílt könyváruda neogótikus homlokzata mögött fafaragásokkal és bordó bársonnyal díszített belső tere valóban impozáns. Alapos szemrevételezése azonban majdnem lehetetlen. Hosszú sorban állnak a turisták nap mint nap, hogy bejussanak, s bent pedig mozdulni is alig tudnak egymástól. Ahogy továbbsétáltunk a Praca da Liberdade mellett, lassan elértük Portó sétálóutcáját (Rue da Santa Catarina), melynek a közepén rátaláltunk a Cafe Majestic 1927-ben nyílt előkelő kávéházra. Épp ideje volt egy jó kávéval és némi desszerttel töltekezni. A kávéházi pihenő után megnéztük a katedrálist (Sé Catedral do Porto), majd elindultunk a Douro partján a torkolat felé. Hosszas gyaloglás után felpattantunk egy buszra, s kimentünk az óceánpartra. Jót ebédeltünk a szeles, de napsütötte strandbüfében. Kicsit figyeltük a szörfösöket és a bátor fürdőzőket, akik hatalmas hullámokkal küzdöttek. Naplementére, kék órára visszaértünk a városba, kis fotózás után fáradtan pihentünk meg a folyó fölé magasodó kedves étterem (Vinhas D'Alho) balkonján, ahol a finom ételtől, a jó bortól és a fátyolos hangú énekesnő fádójától melankólikusan ellazult állapotba kerültünk.

 

 

5. nap

Kora reggel elhagytuk Portót, célunk a mintegy 600 kilométerrel lejjebb fekvő déli partszakasz, érintve a nyugati part jelentősebb részeit. Az autópályát elhagyva Sinesnél értünk ki az óceán mellett vezető útra, s innen csorogtunk lefelé. Villa Nova de Milfontes üdülő településen megpihentünk egy gyümölcssaláta erejéig, majd továbbhaladva Odeceixe mellett megpillantottuk az első igazán komoly, meredeken aláomló sziklákat. Meleg volt. A sziklák közötti finom, sárga homokos parton strandoltunk kicsit. A hideg, 5-6 méteres hullámokkal megtűzdelt, gyorsan mélyülő vízbe csak módjával merészkedtünk. Helyi szörfös fiúkkal beszélgettünk, akik elmondták, hogy a hullámlovaglás nemzeti sport náluk. Útba ejtettük Arrifana szikláit, megcsodáltuk, lefotóztuk. Carrapateira partjainál ért minket a naplemente. Előkerült egy üveg bor, némi sajt, szőlő, olajos magvak, s falatozva jó volt kicsit elmélázni, miközben az óceán mögött szép lassan eltűnt a nap a horizontról.

Késő este értünk lagosi szállásunkra, ahol a tulajdonos vendéglátónk azonnal a szívünkbe lopta magát kedvességével, humorával. Csakúgy, mint az apartman, amely jellegénél fogva az amerikai motelekre emlékeztetett. 

6. nap

Lagos. A sok autózás után ránk fért egy nap pihenő. Csodás napsütésre ébredtünk, megreggeliztünk a teraszon, és úgy döntöttünk, hogy strandolással töltjük az egész napot. 100 méter séta után a finom homokos parton letáboroztunk. Minden megvolt, ami a kényelmet szolgálta, úszkáltam az óceánban, jókat szunyókáltam, olvasgattam, és élveztem a simogató napsütést. A parti büfé sült szardíniájára remekül csúszott a hűvös-habos portugál sör. Este Lagos központjában a zegzugos kis utcákon, turistáknak szóló kommersz üzletek között sétálgattunk. Remek hangulatban voltam, mert egy pub karaoki partiján hajlandó voltam közkívánatra elénekelni a Besame mucho c.dalt.

7. nap

Ez a nap ismét autókázással telt. Búcsút vettünk Lagostól és kedves vendéglátónktól, persze megfogadtuk, hogy egyszer még visszamegyünk oda. Megcéloztuk Ponta da Atalaiat, Ponta de Sagrest és Cabo de Sao Vicente-t, amely Európa legdélnyugatibb csücske. Gyönyörű sziklás partokat, homokos strandokat csodáltunk meg, egy-egy helyen kicsit el is időztünk. Majd a déli partszakaszon kelet felé haladva elérkeztünk a következő szállásunkra, amely Albufeirában várt ránk.

img_9900.jpg

8. nap

Eddig is fantasztikus helyeken jártunk, de ami a Praia da Marinha partszakaszon tárult elénk, az mindent felülmúlt. Kezdetben köd lepte az egész területet, azt hittük, semmit sem fogunk látni. Aztán szépen lassan elkezdett feloszlani a sűrű páraréteg, s megmutatta magát a természet. Csodálatos sziklaképződmények körvonalazódtak előttünk, s a kékeszöld óceán csak fokozta a hatást.

A Praia da Falesia hasonló meglepetéssel szolgált, azzal a különbséggel, hogy itt a homok és a sziklák rézvörösek, s a közeledő naplemente sárgás fényei felerősítették a pompázatos hatást. Mindkét helyen tartottunk egy kis pihenőt, hogy élvezzük a sós víz és a napsugarak jótékony hatását. Albufeirában egy remek autentikus étteremben ízletes halvacsorával koronáztuk meg a napot.

9. nap

Kora reggel elhagytuk Albufeirát és a déli partot. Délelőtt visszaértünk Lisszabonba, s leadtuk a bérelt autót, amely végig hibátlanul szuperált. Mivel a hotelszobát elfoglalni csak délután lehetett, leadtuk a bőröndöket, mi pedig felsétáltunk a középkori Szent György várba (Castello de Saó Jorge). Az Alfama Lisszabon legrégebbi negyede, melynek szűk utcái eredeti állapotukban vészelték át az 1955-ben pusztító, szinte az egész várost romba döntő földrengést. A vár kertjében lévő lombos fák hűs árnyékot adtak a déli napsütésben. Egy hangulatos kis kávézóban szomjunkat oltottuk, miközben egy brazil gitáros bársonyos hangján bossa novát énekelt. A várból jól látható, ahogy a Tejo folyó a napsugarakat visszatükrözve bekúszik az Április 25.híd alatt a városba.
Esteledett már, mire visszaértünk a hotelünkhöz. Beköltöztünk a szobánkba, kicsit rendbe szedtük magunkat. Túl éhesek voltunk ahhoz, hogy sokáig keresgéljünk, így a hotel előtti szimpatikus étteremben feltöltöttük kimerült energia raktárainkat. A Placa da Commercio téren tett rövid séta után hamar álomba szenderültünk.

 

10. nap

Elhatároztuk, hogy aznap elvonatozunk Sintrába, a csodás üdülőhelyre, ahol egykoron pompás kastélyok, paloták szolgálták a portugál királyok és családjaik pihenését. Ma is megtekinthetők az eredeti formájukban karbantartott, fényűző épületek, amelyeket szépen gondozott, buja növényzetű és gazdag állatvilágú botanikus kert övez. Választásunk a sajátos Mánuel stílusú Pena kastélyra esett, mely élénk színeivel és csipkés tornyaival leginkább Walt Disney mesevilágába illett bele. Éppen csak Micky egér és Donald kacsa hiányzott a színpadias környezetből. Felsétáltunk a park legmagasabb pontján lévő kilátóhoz, ahonnan még egy utolsó pillantást vethettünk a díszes épületekre, a másik oldalon pedig a hullámzóan csillogó óceánra.

Aztán buszra szálltunk, mely elvitt bennünket Cabo da Roca-hoz, Európa legnyugatibb pontjához. A piros világítótorony, a fehérre meszelt kávézó, a naplemente előtti sötétkék égbolton haragosan összegyűlő felhőréteg misztikus hangulatot árasztott. A levegő lehűlt, a szél felkerekedett és lassan szitálni majd szakadni kezdett a langyos eső. A portugálok félreérthető szervezésének és valószínűleg lankadó éberségünknek köszönhetően egy órás kitérővel értünk vissza Lisszabonba. Ez volt az utolsó esténk, s ezt egészen különleges búcsúvacsorával akartam megpecsételni. A Bairro Alto bulinegyedben egy kiváló, tengeri csodákat felszolgáló étteremben megkóstoltam a vörös homárt. A hatalmas ízeltlábú tiszta, fehér, zsírtalan húsa ízletes csemege lenne, de utóízének a hozzáadott citromos-narancsos szósszal való semlegesítése számomra szükségszerű volt.

 11. nap

Lisszabon (Lisboa). Utolsó nap. Nem törekedtünk arra, hogy mindenhová eljussunk, inkább csak nyakunkba akasztottuk a fényképezőgépet, s elindultunk csavarogni.

Alulnézetből látszik igazán, hogy az Április 25. híd (Ponte 25 de Abril) tekintélyt parancsoló, félelmetes vas- és betonszerkezet. A hatást csak fokozza az autóközlekedés állandó morajlása, mely leginkább egy hangosan zümmögő méhkas zajához hasonlít. Az ember feje tele lesz vele, s egy idő után azt érzi, hogy odébb kell állnia. Ám mielőtt ezt megteszi, végigsétál az impozáns yacht kikötőben, ahol belepillanthat egy vitorlás iskola oktatói munkájába is. Itt egymást érik a remekbe szabott kis hajók, nagy hajók, a parton pedig hangulatos éttermek hívogatják az éhes tengerészeket. A Tejo folyó partján visszafelé sétálva felbukkan a híres Belém torony (Torre de Belém), mely az 1520-as évek elején épült a lisszaboni kikötő védelmére. Akkoriban innen bocsátották útjukra, illetve fogadták a nagy portugál felfedező hajókat. A földrajzi felfedezések aranykorának kiemelkedő alkotása a pompás Jeromosok kolostora és temploma (Mosteiro dos Jerónimos), mely a reneszánsz és a gótika közötti sajátos Mánuel-stílusirányzat jegyeit képviseli. Átsétálva utcákon, tereken még magamba szívtam Lisszabon pezsgő hangulatát, portugálosan ropogósra sült malachúst ettem, majd összeszedtük bőröndjeinket, s a viszontlátás reményében érzékeny búcsút vettünk ettől a csodás országtól.

San Francisco II.

Downtown, Golden Gate, Sausalito

Downtown

A belváros nem túl nagy kiterjedésű, és nagyon jó tömegközlekedési hálózata van, így fél órán belül minden elérhető. A reggeli csúcsforgalmat leszámítva autóval is vidáman lehet közlekedni, sőt a taxi szolgáltatás is könnyen igénybe vehető, nem túl drága. A hórihorgas felhőkarcolók, modern épületek a központban, az irodai negyedben koncentrálódnak. Jelentéktelen kis porszemnek éreztem magam, amikor ezek között az épületek között sétálgattam, és időnként felnéztem rájuk.

100_1154.jpg

100_1167.jpg

Itt felhalmozódtak a bevásárlóközpontok, üzletházak amerikai márkák sokaságával, amelyeket jó ár-érték arányon be lehetett szerezni, még a magyarországi fizetéshez viszonyítva is. Imádtam a ruhákat nézegetni, a kozmetikai üzletek polcait böngészni, az elektronikai dolgokat felfedezni, a patikák kínálatát megvizsgálni, s egy-egy zenei CD, DVD boltban hosszú percekig leragadtam különlegességek után kutatva. Lett is néhány szerzeményem, s még egy bőröndöt is kellett vásárolnom, hogy haza is tudjak hozni mindent. Na jó, ezek között volt egy-két baráti megbízás is, amit örömmel teljesítettem.

100_2641.jpg

Éttermek, kávézók, jazz klubok

Volt alkalmam jócskán belekóstolni az itt élő, különböző nemzetiségek konyhájába. Amerikai konyháról a burgereken és steakeken kívül nem nagyon beszélhetünk, bár ettem a mi húslevesünkhöz ízében és illatában is nagyon hasonló zamatos levest. Hálaadáskor a pulykákat ezerféleképpen készítik. Kóstoltam illetve láttam sós, édes, ropogós, kevésbé átsült, s mindenfélével töltött pulykakölteményeket. A város gasztronómiáját mégis a kínai, thaj, vietnámi, japán, indiai, mexikói étkezdék határozzák meg. S ezek az ételek ott valóban jó minőségű alapanyagokból, autentikus fűszerezéssel készülnek. Majd' minden utcasarkon lehet szusit enni, meg is kedveltem a japán konyha egészséges finomságait.

A kávézók között is találni olyan helyeket, ahol a dél-amerikai kávét olasz technológiával párosítják, s az így kapott végeredmény az ínyencek igényeit is kielégítheti, ám a legtöbb helyen a tipikus hosszú lére eresztett koffeines fekete löttyöt adják.

Esténként általában társasággal jártam szórakozni, és a helyeket úgy választottuk ki, hogy figyelembe vettük mindenki igényét. Így fordulhatott elő, hogy néhány, a mai korszellemnek megfelelő cool helyre is betévedtem. Hosszasan sorba kellett állni, mielőtt bejuthattunk egy sötét verembe, ahol zenének nem nevezhető elektronikus ricsaj és többnyire öntudatlan tömeg tombolt. Őszintén szólva ez nem az én világom, viszonylag gyorsan távoztam a helyszínről. Na de annál inkább otthon éreztem magam azokban a klubokban, ahol zseniális zenészek visszafogott, letisztult jazzt és bluest játszottak, s közben még egy-két pohár bor is lecsúszott. Libabőrös lett a hátam, amikor az afroamerikai zenészeket hallgattam. Akad olyan hely is, ahol a kulturális élmény gasztronómiai élvezetekkel párosul, s remek vacsorákat lehet elfogyasztani. A  Yoshi's Jazz Klubban például kiváló japán étterem üzemel. Itt többször is megfordultam.

Golden Gate híd

Az Amerikai Egyesült Államok második leghosszabb függőhídján való átkelés leginkább biciklivel ideális, mert úgy könnyűszerrel felfedezhető a túlparti kis városka, Sausalito is. A kettőezer méteres híd akkor tűnik igazán hosszúnak, amikor negyed órányi tekerés után még csak a felénél járunk. Persze nem is érdemes sietni, leginkább élvezni kell a nem mindennapi túrát.

100_1236.jpg

Sausalito leginkább Szentendréhez hasonlítható nyugodt, csendes, kedves település. Igazán hangulatos éttermek, kávézók és kicsi üzletek hívogatják a fáradt vándort, aki, ha még egy pohárka frissítő sört is elfogyaszt a nagy melegben, egészen különös fényben láthatja az öböl területét. Viszonylag gyakran indulnak hajók a nagyváros felé, ajánlott elcsípni egyet, s az öblöt átszelve a híd sziluettjét naplementében megcsodálni.

100_1285.jpg

 100_1350_1.jpg

100_1264_2.jpg

 

San Francisco I.

Twin Peaks, Fishermann's Warf

A városnak remek hangulata van. Azonnal beleszerettem a látványba, amely elém tárult a Twin Peaksről. Egészen fantasztikus, ahogy a dimbes-dombos várost körbeöleli az óceán. Különleges atmoszférája pedig abból adódik, hogy itt aztán mindenféle ember él a sokszínű forgatagban egymás mellett békességben. Rengeteg a spanyol ajkú dél-amerikai, a kínai, a japán, vannak afrikaiak, arabok, s elég szép számú a francia ajkú lakosság. Meghatározó a magas életszínvonal, a pozitív életérzés, a remek klíma, az emberek egymáshoz való jóindulata, segítőkészsége. Teljesen ismeretlenül is elbeszélgetnek egymással, többször megszólítottak engem is, hogy segíthetnek-e, vagy pusztán kíváncsiságból. Bár a válság megtépázta az itteni gazdaságot is, és a belvárosban egyre több az otthontalan, rajtuk kívül mindenhol csak jól öltözött embereket láttam.

A Szilícium-völgy közelsége is szembetűnő. Alig akadt ember, akinél ne láttam volna valamilyen kütyüt. Az iPhone, iPad alap. Emellett nagy divat volt az elektronikus olvasó (eBook), az idősek is ezt olvasták papír alapú könyv helyett. Hangsúlyozom, négy évvel ezelőtti állapotról beszélünk. 

Némi felkészülés és pihenés után fogtam a kamerámat, s tele izgalommal, kíváncsisággal elindultam a város felfedezésére.

Twin Peaks

A két dombocskából álló képződmény tetejéről nyílik a legjobb látvány az egész öbölre. Észak-nyugati oldaláról - ahol többnyire hűvös, nyirkos a levegő - elcsíphetjük azt a gyakori jelenséget, amikor a Csendes-óceán felől érkező nehéz, sűrű köd a Golden Gate híd alatt bekúszik az öböl területére. A domb másik oldala ezzel szemben inkább napos, száraz, s innen teljes egészében ráláthatunk a sík terepen felépült nagyvárosra.

100_2981.jpg

100_0842.jpg100_2990.jpg

100_1029_1.jpg

 

Fisherman's Warf

A halász rakpart San Francisco egyik legnépszerűbb turisztikai látványossága. A régi dokkok egy része ma is eredeti funkciójában üzemel, a többi részében hangulatos éttermek, kis boltok, ajándék üzletek kaptak helyet, megőrizve a fából készült stégek korabeli jellegét. Hajnalban nagy a sürgés-forgás, amikor a kis halászhajók befutnak az éjszakai zsákmányszerző körútról. A vendéglátóhelyek gyorsan feldolgozzák a friss árut, s ebédre már fel is tálalják az illatosan gőzölgő, ízletes hallakomákat.

100_0888_1.jpg

100_1001.jpg

100_1675.jpg

Legnevezetesebb stég a Pier 39. Itt naphosszat heverésző, sütkérező, játszadozó fókák hadával találjuk szembe magunkat, akik éktelen ricsajjal vonják el figyelmünket a sirályokról, akik szintén szép számmal képviseltetik itt magukat.

100_0972.jpg

Itt kap helyet a tengeri történeti múzeum is, ahol többek között vitorláshajókat, csatahajókat szemlélhetünk, s azok történetével ismerkedhetünk meg. 

100_0921.jpg

A tengeri akvárium (Aquarium of the Bay) megtekintésére is érdemes rászánni egy-két órát. Az óceán mérhetetlenül gazdag élővilágát fedezhetjük fel a bemutatott, állandó mozgásban lévő részletekben.

100_1646.jpg

A Ghirrardelli tér előtti parkban és tengeröbölben mindig találunk lustálkodó, napozó vagy éppen fürdőző embereket, akiknek mindig rendelkezésére áll az enyhet adó tiszta pázsit, kulturált környezet. Innen indul a San Francisco jelképévé vált Cable Car, mely a legjellegzetesebb dimbes-dombos utcákon át csilingelve szállítja az utasokat. A beszállásnál a sor mindig óriási.

100_0868.jpg

Amerikában jártam

I. Útban San Francisco felé

Hát vágjunk neki! Egyrészt egy nagy utazásnak, másrészt az írásnak, mert induláskor megfogadtam, hogy lejegyzetelem az út során szerzett élményeimet, tapasztalataimat...

2011. október 8-án életem egyik legnagyobb kalandjára indultam. Ahogy ott ültem a hatalmas utasszállító fedélzetén, a kissé szűkös, nem túlságosan kényelmes turista osztályon, azon tűnődtem, nem álmodom-e? Indulás előtt három hónappal jött a gondolat, hogy Amerikába kell mennem, lehetőleg minél messzebb, és minél hosszabb időre. Egyfajta menekülés is volt ez akkor. San Francisco ugye elég messze van?  És hát a kaliforniai élettér elég vonzó volt számomra. Két hónap az USA nyugati partvidékén ígéretesnek bizonyult. S lám, kis idő múlva az Atlanti-óceán felett repültem az Újvilág felé. 

Lassan elő-előtűnt a türkizkék víztömeg a hézagos felhőrengeteg alól. A nagy magasságból sok kicsi fehér foltot láttam, s vitorláshajóknak véltem azokat, de később rájöttem, hogy fodrozódó hullámok verik vissza szikrázó fehéren a délutáni napsugarakat. A tejszínhab-szerű felhőréteg felett kicsit olyan érzése van az embernek, mintha más dimenzióban lenne. Csodálatos a repülés, s egyben felfoghatatlan is számomra. Habár jól ismerem a fizika törvényeit, mindig elképeszt, ahogy egy ekkora monstrum mínusz 49 Celsius fokban, 10 km magasságban, 750 km/h sebességgel átszeli az időzónákat. Minden egyes felszállást katarzisként élek át. Amikor a gépmadár minden erejét beleadva felemelkedik a kifutópályáról, valahogy a lélek is kiszabadul börtönéből, földhözragadtságából, s szárnyalni kezd.

Jó pár óra után Kanada fölé ért a gép, hogy így kanyarodjon New York gigantikus reptere felé, amely onnét akkor még két órányi távolságra volt. Három órám lesz a John Fitzgerald Kennedy (JFK) reptéren, hogy átszálljak a San Franciscóba tartó járatra. Az a tizenhárom és fél óra, ami ahhoz kellett, hogy elérjem a végcélt, itt még örökkévalóságnak tűnt. Utazásom teljes időtartama 19 óra, beleszámítva az átszállással töltött időt is.

Éreztem, hogy olyan dolgok fognak történni velem, amelyek még sosem. Például még soha nem írtam naplót, s akkor sem gondoltam, hogy ezt kellene tennem, de egy kedves barátnőm indulás előtt megajándékozott egy gyönyörű kivitelű, kicsi, finom borítású, üres lapokból álló könyvecskével, melynek nem lehetett ellenállni, s ennél megfelelőbb alkalom nem is kellett, hogy nekikezdjek. Valójában kedvet is kaptam az írogatáshoz, no meg aktív időtöltésnek is remek lehetőség. Szóval akkor úgy döntöttem, lejegyzem élményeimet, már csak azért is, hogy soha ne felejtsek el semmit. Sokáig érleltem a gondolatot, hogy meg is fogalmazzam vázlataimat, s 2014. év végén döntöttem úgy, hogy leporolom teleírt naplómat, s gépre vetem kalandozásaimat. Elsősorban önmagamnak írom, hogy újra felidézzem utazásaimat, de örülök, ha ez esetleg mást is érdekel.

A budapesti felszállás után kilenc és fél óra múlva landolt a gép a New York-i reptéren. Egyike voltam azon szerencsés utasoknak, akik még utoljára repülhettek az American Airlines Budapest - New York közvetlen járatával. Két hónap múlva ez a járat megszűnt, így a visszafelé úton párizsi átszállásra kényszerültem.

100_5820.jpg

A JFK airport elképesztően hatalmas. Város a városban. Újabb hosszú sorban állás következett, ahogy azt a reptereken megszokhattuk. Igen ám, de akkor az volt a tét, vajon elég szimpatikusnak tűnök-e a szigorú határrendésznek ahhoz, hogy beengedjen az USA területére. A marcona tekintetű hivatalnok átvizsgálta a papírjaimat, feltett egy-két egyszerű kérdést, majd úgy ítélte meg, nem jelentek különösebb biztonsági kockázatot. Ujjlenyomatvétellel és arckép fotózással beregisztráltak a rendszerbe.

Két órám maradt az átszállásra, ami épphogy csak elegendőnek bizonyult arra, hogy a bőröndömet összeszedjem, majd újra leadjam, s újra átvizsgáljanak a San Franciscóba induló járatra való felszállás előtt.

Naplementében szállt fel a gép, s a narancsvörös, felhő nélküli háttér előtt Manhattan sziluettje varázslatosan kirajzolódott. Mivel nyugatra tartottunk a Napot követve, szinte a teljes repülés ideje alatt, azaz hat és fél órában élvezhettem a naplementét, s fényeiben az amerikai szárazföldet. Pont alábukott a Nap a horizonton, amikor landolt a gépem a San Francisco-i nemzetközi repülőtéren (SFO).

100_4073.jpg

 

 

 

 

 

 

süti beállítások módosítása